Parlagi sasok rokonelkerülő viselkedésének vizsgálata

Abstract

A beltenyésztés az egyedek csökkent fitneszéhez vezethet, így az evolúció során kialakultak különböző mechanizmusok a rokonokkal történő párosodás elkerülésére. Vizsgálatunk során arra kerestük a választ, hogy kerülik-e a parlagi sasok (Aquila heliaca) a rokonokkal történő párba állást. A rokonelkerülés meglétét a sok közel rokont eredményező monogámia és kismértékű diszperzió miatt feltételeztük ennél a fajnál. A rokonságbecslést az egyedek kilenc mikroszatellita lokuszra meghatározott DNS-profilja alapján végeztük. Ezeket a költő madarak esetében a fészkek alól gyűjtött vedlett tollakból, a fiókák esetében a gyűrűzéskor tépett hónaljtollból állapítottuk meg. A kelet-magyarországi területen előforduló, összesen 84 költő tojót, 72 költő hímet és 128 fiókát vizsgáltunk a 2010– 2018-as időszakból. Hat különböző rokonságbecslő módszert teszteltünk: három momentum alapú (Lynch-Ritland, Queller-Goodnight, Wang) és három maximum likelihood módszert (diadikus likelihood, triadikus likelihood, ML-Relate). A teszteket biztosan ismert rokonsági fokú (szülő-utód, édestestvér, féltestvér, nem rokon) valós, és a populációs allélgyakoriságok alapján előállított virtuális egyedpárokon végeztük. A rokonelkerülés vizsgálata Monte-Carlo szimulációval történt: a tényleges költőpárok átlagos rokonságát véletlenszerűen összesorsolt hím-tojó párok átlagos rokonságának eloszlásával vetettük össze. Utóbbi eloszlást a költő egyedek random párba állításának és rokonságbecslésének 10 000-szeres ismétlésével kaptuk meg.