A magyar szürke szarvasmarhafajta fenotípusos és genotípusos vizsgálata

Abstract

Jelen doktori értekezésben a magyar szürke szarvasmarhafajtát külleme és két genetikai polimorf rendszer alapján vizsgáltam A küllemi vizsgálathoz kapcsolódóan, első lépésben kifejlesztettem a Videokép Analizálásos Testméret-felvétel Módszerét (VATEM) az Állattenyésztési Tanszék munkatársainak korábbi ötletéből. A módszerhez szükséges felszerelés könnyen szállítható, és elérhető árú. A módszerhez kiértékelő szoftvert terveztem. Meghatároztam a VATEM és a klasszikus módon felvett testméretek viszonyát, regressziós egyenletekkel. A testméretek felvétele után a meghatároztam a fajta és a gulyák testméretének átlagát és statisztikai mérőszámait. A gulyák összehasonlítását diszkriminancia analízissel elvégezve megmutattam a főbb eltéréseket a tenyészetek között. Végül egy utas varianciaanalízis (ANOVA) módszerével vizsgáltuk az állományok különbözőségét. Eredményeink alapján az összes állomány között szignifikáns eltérést találtam. A genetikai vizsgálatok első lépésében az őshonos magyar szürke szarvasmarha eredetével kapcsolatos kérdésekre kerestem válasz a mitokondriális DNS hipervariábilis részét a D-hurok szekvenciáinak vizsgálatával. A minta kiválasztásakor a törzskönyvi adatok felhasználásával a tehéncsaládokat szétválasztottuk alapítók (founderek) szerint, majd az eltérő mitokondriális vonalakból véletlenszerűen vettünk mintát (n=80). A kapott szekvenciák értékelésével megállapítottuk a fajta, diverzitási paramétereit (Hd: 0,854), majd a szekvenciák filogenetikai értékelését követően arra a megállapításra jutottunk, hogy mivel a fajta az európai fajtákra jellemző haplocsoport összetételt mutatja nem tekinthetjük azoktól lényegesen különbözőnek. Az európai fajtáktól számított genetikai távolság összehasonlításban elenyésző és ez megerősíti a közös európai ősből történt helyi kitenyésztés teóriáját. A HSP 70-es hősokkfehérje szintézisét a környezeti tényezők, és a felső poromter szakasz egy polimorf részlete befolyásolja szarvasmarhában. Munkám harmadik részének célja az volt, hogy a magyarszürke fajtában, és a kontrollként használt norvég fajtában megállapítsam a vad (wt) allél gyakoriságát, amely 2-3x annyi mRNS szintéziséért felelős, mint a másik, mutáns (AP2) alél. Eredményeim közel fixált gyakoriságot mutattak a hazai fajtába, valószínűsíthetően az évszázados adaptációnak köszönhetően, míg a norvég fajtában a két allél gyakorisága megegyezett (p(wt)HG = 0.859419, p(wt)NFR =0,5 ) Az eltérés okaként feltételezhető a teljesen eltérő klimatikus viszonyok hatása a kitenyésztés során történt környezeti adaptáció során.