Diagnosztikai és terápiás lehetőségek denevérek (Chiroptera) állatorvosi ellátása során
Absztrakt
A veszélyeztetett vadon élő állatfajok beteg, sérült egyedeinek kezelésére egyre komolyabb igény fogalmazódik meg. A denevérek állatorvosi ellátása során figyelembe kell vennünk a fajcsoport kis testméretét, anatómiai és élettani jellegzetességeit. Munkánk során a Megachiroptera alrendbe tartozó két faj 87 egyedét és a Microchiroptera alrend 12 fajának 124 képviselőjét vizsgáltuk. A klinikai fizikális vizsgálat korlátai kihangsúlyozzák a kiegészítő műszeres diagnosztikai módszerek jelentőségét. Ezek közül denevérek esetében kiemelten hasznosnak bizonyult a radiológiai vizsgálat (11 faj, 96 egyed, 254 felvétel). A kiegészítő laboratóriumi eljárások közül a kórbonctani (7 faj, 97 egyed) és a kórszövettani vizsgálat (5 faj, 29 egyed, 132 szervrészlet) sok esetben nélkülözhetetlen a pontos diagnózis felállításához. Az alkalmazás gyakoriságát tekintve alárendelt, de kifejezetten informatív módszer a vékonytű-aspirációval nyert, illetve kenetminták citológiai vizsgálata (4 faj, 7 egyed). A denevérek számos vírusos megbetegedés hordozói, melyek közül munkánk során veszettségvizsgálatot (3 faj, 12 egyed), valamint Adeno- (4 faj, 39 egyed) és Herpesvirus diagnosztikát (4 faj, 8 egyed) végeztünk. Egy közönséges késeidenevérből (Eptesicus serotinus) veszettség-fertőzést, egy másik közönséges késeidenevér, valamint egy nílusi repülőkutya (Rousettus aegyptiacus) esetében herpesvirosis-t sikerült kimutatnunk. A homeo- és heterotherm denevérfajok anesztézia protokolljai kidolgozása érdekében 11 faj 74 egyedét altattuk. Az injektábilis szerek közül a ketamin + medetomidin kombinációt, míg inhalációs anesztéziára az isoflurant találtuk a legmegfelelőbbnek. A denevérek gyakori csonttöréseinek ellátásához a munka során 11 faj 56 egyedének teljes körű ortopédiai kivizsgálását végeztük el. A kis kézközépcsontok és ujjpercek sérüléseinél az esetek döntő többségében egyszerű külső rögzítést (kötés, gipszelés – 5 faj, 9 egyed) használtunk, mely a legtöbb esetben megfelelő rögzítésnek bizonyult. Velőűrszegzéses technikát 3 faj 15 egyedén alkalmaztunk, a gyógyulás elmaradásának hátterében a velőűrben haladó, általunk kimutatott fő nutritív ér, az arteria centralis medullae osteum sérülése áll. A hosszú csöves csontok töréseinek gyógykezelésére a legsikeresebben a percutan fixateur externe (2 faj, 4 egyed) alkalmazása vált be, de a módszer további finomításra szorul. A vizsgálataink többségét a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Karán és a Fővárosi Állat- és Növénykertben végeztük.